- Látta a Mainz Werder Bremen elleni
összecsapását?
- Igen, és bosszankodtam is, hogy nem tudtuk megtartani a vezetést, s csak
1-1 lett a vége. Komolyan mondom, megható volt, ahogy a srácok, a
csapattársaim a vezető gól, André Schürrle találata után gondoltak rám. Sosem
jutott volna eszembe, hogy egy ilyen súlyos sérülésnek, pontosabban a
lábadozásnak lesznek örömteli pillanatai. Persze, annak azért jobban örültem
volna, ha engem ünnepelnek – a gólom miatt.
- Arra egy darabig még várni kell.
- Ne is mondja. Csak az jár a fejemben, hogy minél hamarabb visszatérjek a
pályára. A legszívesebben már holnap ugranék, de erre tényleg egy kicsit később
kerül majd sor. Néha csak a plafont bámulom, hogy miként járhattam ilyen
szerencsétlenül.
- És mire jut ilyenkor?
- Mire juthatnék? Csatár vagyok, gólokat akarok rúgni, s ez úgy tűnik,
veszélyes üzem. Ha keresztülfut az agyamon, hogy a Mainz a Bunsdesligában
nélkülem játssza végig a tavaszt, s a válogatottal sem lehetek ott Hollandia
ellen, hát, elszorul a torkom. Szinte sokkol az egész, máskor meg bosszankodom
és átkozom a sorsot. Lehet, lelkileg nehezebb lesz feldolgozni ezt az egészet? Ahogy
mondtam már, rettentő mélyre kerültem, padlót fogtam, de nem hagyom magam. Csak
azt ne halljam senkitől, hogy türelem, mert abból elegem van.
- Mi ad erőt?
- Az eddigi sikerek. Hogy visszatérjek oda, ahol már jártam. Ha nem is
csúcson, hiszen nagyon sokat kell még fejlődnöm, de azért az utóbbi időben nem
ment olyan rosszul… Ezeket a sikereket még sokszor át akarom élni. Ez hajt,
motivál.
- Segítenek is?
- Hogyne. A családom, a csapattársaim, mindenki. Most érzem igazán,
mennyien szeretnek. Mert amikor futott a szekér, akkor szinte törvényszerű
volt, hogy állandóan csörgött a telefonom, s néha ugyan már megterhelő volt
nyilatkozni, mégis szívesen tettem. Most is, csak ne a sérülésem lenne a téma…
- A Kaiserslautern kapusa, Tobias Sippel
is hívta?
- Igen, beszéltünk egymással. Nagyon megviselte, holott egy pillanatra sem
hibáztattam. A szituáció és a mozdulat viszont rettentő szerencsétlen volt. A
legrosszabb, hogy a müncheni operációval még nincs vége a történetnek, hiszen
akkor csak a külső térdszalagokat tették helyre. Egy-másfél hónap múlva jöhet a
ráadás, amikor a keresztszalagok következnek.
- Az orvosok fél év kihagyást jósolnak.
Mihez kezd addig?
- Lesz időm pihenni, az biztos, de igazán már a rehabilitációt várom. Hogy
történjen végre valami. Akár gyógytorna, akár egy kis mozgás, konditerem,
bármi. Ha a lábamat kímélnem is kell majd, a felsőtestemre erősíthetek, hogy
minél jobb erőben térjek vissza. Mert visszatérek, s örülnek még Szalai-gólnak
a drukkerek itthon és Mainzban egyaránt.
„Nem játszott annyit a nemzeti csapatban, hogy kijelenthessük, nélkülözhetetlen láncszem lenne. Tény és való, volt több jó meccse az ősszel, de korai kijelenteni, hogy egy egész válogatott sorsa rajta múlna. Az orvostudomány mai állása szerint előbb-utóbb ismét visszanyeri korábbi formáját, de meg kell tanulnia, így nem szabad odatennie a lábát, ha kifelé robban a kapus. Már az ütközés előtt borítékolható volt, a párharcból csak rosszul jöhet ki – nagyon rosszul.”
